Gurmai Beátának hívnak, forgatókönyvíró és rendező vagyok, négy kis-nagylány édesanyja. Talán hallottatok már a mesémről, a BORKA ÉS A VARÁZSRUHA című rajzfilmsorozatról. Ha nem ismeritek, kukkantsatok bele ide kattintva.
Amikor a legkisebb kislányom még csak akkorka volt, mint a főhősöm, Borka, megálmodtam egy világot, amely segít a gyerekeknek, hogy biztonságos, értékes és erőszakmentes történetek mentén ismerkedjenek a világgal.
Az elmúlt 7 év során, mint a népmesékben, megküzdöttem pár sárkánnyal, volt jó pár válaszút, de apró igazgyöngyökből mindvégig kitartóan építettem ezt a világot.
Egy kis személyes cv: egyszer voltam, hol nem voltam, irinyó-pirinyó gondolat voltam. „Véletlen” csöppentem a családomba, de annál nagyobb örömmel fogadtak, kényeztettek, különösen a nővéreim. Édesapám meghalt hét éves koromban. Hiányát kamaszkoromban éreztem a leghevesen. Az érzés megszelídült, de permanens. Édesanyám egyedül, féltéssel, igyekvő elengedéssel nevelt bennünket. Sok áldozatot hozott. Ahogy összerakom, a kezdeti hisztik után, sokáig extra jó gyerek voltam. Kamaszkoromban boldogan éreztem rá a rosszaság ízére, ez a késői kamaszkor néha még most is tart. Sokszor volt (van) lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy nem tudok elég jó lenni.
A gyerekkor: a családi rablórömi partik, a heti többszöri színház, hangverseny és operaelőadás édesanyámmal. A végeláthatatlan balatoni nyaralások reggelijei a fedett verandán, a nagymamám konyhakertjéből szedett friss paradicsommal, a húsleveses hosszú családi ebédek a vidéki rokonoknál, az idős tantiknál töltött teadélutánok, a nyikorgó parkett és a melléütött billentyűk a legangyalibb zongoratanár néni félhomályos, leválasztott lakásában.
A gyerekkor még: a sziklás, kopasz hegy tövében az utcánk. A kertünkben a barack- és cseresznyefa-virágzás tavasszal, a homokozót árnyékoló nagy diófa ősszel. A százszorszépekkel teli fű az arcom mellett, forró nyári délutánokon. A ház, ahová születtem, és ahol édesanyám még ma is él.
A gimnáziumi évek: a vonattal és stoppal bejárt, kinyíló Európa. A nagy képtárak és a kortárs galériák felejthetetlen izgalma, illata.
A fiatal felnőttkor beláthatatlan szabadsága, az egyetemi évek meghatározó szellemi közege: végtelen fotózások egy analóg korban, szerelmek, felolvasások, filmklubok és művészfilmek minden mennyiségben. És, „tudod: a tenger…”
Minden alkotó tevékenység inspirál. Folyton új és új dolgokat kell kipróbálnom, létrehoznom. Lázban égek mindig. Alkotásiban. A rendszerek összeállítása érdekel, emberek, konstrukciók összeillesztése. Ez néha sikerül, néha nem.
Életem legnagyobb ajándéka, hogy megtaláltam a férjemet. Bizonyos vagyok abban, hogy ez nem az én érdemem. Kegyelem. Az összes hiányosságunkkal, bénaságunkkal: azt hiszem, összeillünk. Mindennapi csoda számomra, hogy így fogadjuk el, így tiszteltjük egymást. Persze igyekszünk dolgozni azon, hogy ne rontsuk el a készen kapott idillt. Ezek a gesztusok – a másik nagyvonalúsága miatt – nem jelentenek áldozatot, könnyen adhatók, de mégis nagyon fontosak.
Életem másik legnagyobb ajándéka, hogy a férjemmel teljes egyetértésben lett négy különböző, különleges kislányunk. A(z elég jó) szülővé válást a legnagyobb, legnehezebb, legszebb és legfelelősségteljesebb feladatnak tartom.
